Sokan azok közül, akik ismernek, nem értik, hogy van időm mindenre. Elárulom, nincs szupererőm, pont ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint mások, ezt most szeretném is megmutatni nektek.

Csütörtök “reggel” 4:30, Dodo ébred. Világom nem tudom. Háromszor is ránézek az órára és nem hiszek a szememnek, mert olyan történt, ami legkiesebb szívem csücske életében soha, nem ébredt fel éjjel. Egyszer sem.
A következő fél órában amíg megpróbálom visszaaltatni, átgondolom a napot. Megyek a nagykerbe, szabok, Adél ma haza jön ebéd után, mert a héten alaposan megcsappant az óvónénik száma. Persze, nyilván megpróbálom megkönnyíteni az életüket, hazahozom, hiszen úgyis itthon vagyok…
5:00, méhem legifjabb gyümölcse rekedten bele hörgi a pirkadatba: “Nem alszooom! Nem akarok aludni!” és már hergeli is magát, hiszen ő most dacol, de nagyon. Rendben, semmi gond, menjünk reggelizni.
Ébredezünk
Valahogy eltelik az idő, a második kávét fontolgatom. 6:15, az én okos nagy lányom belső órája ma is tűpontos. Megjelenik és már mondja is: “Jó reggelt, ma milyen nap van? Várj, ne is mondd meg, tegnap szerda volt, akkor hétfő, kedd…”Nem igazán fogom amit mond, foszlányok megvannak “..,ma nincs torna, csak úszás, akkor mehetek táncinaciban…”
7 óra körül járunk, mégsem iszom még egy “neszkávét” (igen, ismét elromlott a kávéfőző, minek is akartam tejhabot a kávémra?), inkább út közben iszunk egy normálisat Ancsival, aki hű társam a nagyker túrákon.
Indulás
Összevakarom a családot, Adélt Ádám elviszi az oviba, én viszem Dodot a “nagyibölcsibe”. Útközben csacsog és tervezgeti a napját: “Megyünk Mamóval pataksoz. Nem! Megyek lovaldába, nézem lovacskát.”
Miután a nagymamám és anyukám gondjaira bízom, irány Ancsi és a nagyker. Uh, remélem, lesz a dinós anyagból, azt már kedden kiszúrtam, de akkor még nem lehetett elhozni. Izgulok nagyon.
Remek, sorompó. Jön a vonat. Kettő is, csak el ne aludjak…
Folyt.köv.